Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 októberére katonailag összeomlott, és Magyarország is kikiáltotta a függetlenségét az őszirózsás forradalom nyomán. Ezzel egy időben a Román Királyság csapatai újra hadat üzenve megkezdték Erdély, majd Partium és a Tiszántúl megszállását. 1918. december 1-jén tartott gyulafehérvári román nagygyűlés kimondta Erdély egyesülését Romániával, amit 1920-ban az antant hatalmak a trianoni békeszerződéssel jóváhagytak. A Károlyi-rezsim ezzel szemben a magyar sereget szélnek eresztette, így a Székely Hadosztályon kívül senki sem vette fel a harcot a megszálló erőkkel - egészen a Magyar Tanácsköztársaság 1919 márciusi megalakulásáig.

1918 után, egy államilag irányított folyamat részeként a Kárpátokon túlról érkező románok telepedtek le nagy számban. Ennek egyik oka, hogy sok (főleg értelmiségi, hivatalnoki) állás üresedett meg a magyarok anyaországba való áttelepülésével, és a román állam sem szívesen foglalkoztatott az új közigazgatásban magyarokat. Másrészt a térség gazdaságilag jobb helyzetben volt, mint Románia többi része, így magasabb életszínvonallal kecsegtetett az áttelepülés.

 Az 1940-es második bécsi döntés visszaadott Magyarországnak 43 492 km²-t, Erdély északi és keleti részét, benne a 90%-ban magyarok által lakott Székelyfölddel, de kb. 1 060 000 románnal is. Az 1941-es népszámlálás a területen magyar többséget mutatott ki. A holokauszt során sok, magát magyar anyanyelvűnek valló észak-erdélyi zsidót hurcoltak el lakóhelyéről – az 1941-es népszámlálás adatai alapján. A II. világháborút lezáró 1947-es párizsi békeszerződés a bécsi döntéseket érvénytelenítette, a területet újra Romániának ítélte, annak köszönhetően, hogy Románia 1944-ben hátbatámadta korábbi szövetségeseit, a tengelyhatalmakat.

Az 1945 után hatalomra került új vezetés kezdetben a kommunista eszme internacionalista jellege alapján és a szovjet nemzetiségi politika mintájára kezelte a magyar kisebbség helyzetét. Nagy arányban vettek részt magyarok a kommunista pártban is, ahol a korábbi mellőzöttség után elismerték őket. A többségében magyarok által lakott Székelyföldön 1952-ben létrejött a Magyar Autonóm Tartomány, melytől azonban 1960-ban elcsatolták Háromszéket, máshol pedig román többségű területeket is hozzácsatoltak és nevét Maros Magyar Autonóm Tartományra változtatták. Ez az alakulat is csak nyolc évig állt fenn, 1968-ban megszüntették. Ceauşescu a sovinizmus felerősítése révén próbálta meg az egyre jobban elnyomorodó országban hatalmát fenntartani. Az 1980-as évek végén meghirdette a falurombolást, de ezt már nem sikerült véghezvinnie.

Az 1989. december végi forradalom (a Ceauşescu-diktatúra megdöntése) után Romániában is megszólalhattak addig kegyetlenül elnyomott vélemények, hangok. A román gazdaság nehézségei is szerepet játszanak abban, hogy a viszonylag fejlettebb Erdély egyre több lakója, úgy román, mint magyar, nagyobb önállóságot szeretne a tartománynak. A Sabin Gherman erdélyi román újságíró nevével fémjelzett proTransilvania alapítvány tevékenysége is ebbe a keretbe illeszkedik bele, de a Kárpátokon túli románság körében nincs jelentős támogatottsága. A Pro Európa Liga szintén támogatja Erdély sokszínűségének, sajátos kultúrájának megőrzését.[7][8] A román soviniszta erők ellenzik Erdély vagy a Székelyföld mindenfajta autonómiáját. A Vatra Romaneasca nevű szélsőséges, soviniszta román szervezet, amelyben sok volt kommunista párttisztviselő és Securitate-tiszt tevékenykedik, 1990. márciusban kirobbantotta az ún. „fekete március” eseményeit, melyek során halálos áldozatokkal is járó etnikai zavargásokra is sor került.

(Wikipédia)