1704-ben az erdélyi országgyűlés II. Rákóczi Ferenc személyében ismét fejedelmet választott. A Rákóczi-szabadságharc bukása után állandósult a Habsburg uralom. Erdély megőrizte területi különállását, az erdélyi magyar nemesség jelentős autonómiát élvezett.

1712–1713-ban a Verwaltungsgericht – az osztrák közigazgatási hatóság – által végzett becslés szerint Erdély lakóinak nemzetiségi megoszlása: 47% magyar, 34% román, 19% német (szász és sváb).

A 18. században Erdélyből sok magyar paraszt vándorolt ki az Alföldre, emellett románok érkeztek (főleg 1740–1760 között) a Kárpátokon túlról.

A Habsburg uralom kezdetén a volt Partium teljes területét visszacsatolták a Magyar Királysághoz, 1733-ban azonban III. Károly király Kraszna, Közép-Szolnok és Zaránd vármegyéket ismét Erdély részévé tette.

1764. január 7-én Siskovics osztrák tábornok az erőszakos sorozás ellen tiltakozó székelyek közé lövet. Száznál is többen meghalnak, és az üldöztetés elől több ezren Moldvába, a csángók közé vándorolnak (Madéfalvi veszedelem).

1848. március 15-én a Habsburgok felé intézett pesti 12 pont záró pontja az Erdéllyel való egyesítést követelte (a 12. pont így szólt: „Unio.”). Az éledő román nacionalizmus az Avram Iancu-féle szeparatista törekvésekhez vezetett, s szembefordította az erdélyi románokat a magyar szabadságharccal. A fellázadt románok brutális vérengzéseket rendeztek a magyar lakosok között.

(Wikipédia)